" BOLDOGOK A SZAPPANKÉSZÍTŐK ! "


2015. december 24., csütörtök

2015. november 23., hétfő

Kutyaséltáltatás

Szlávik Orsolya képe


A lányom barátnője fényképezte a házunktól 150 m-re.

2015. november 20., péntek

Mesék meséje-Pentameron



A filmajánlót egy mesemondó blogján (milyen fantasztikus szakma!)  találtam.Sajnos tényleg nem játsszák sehol.Gyorsan megrendeltem a mesegyűjteményt és imádom!Ennek a könyvnek ott a helye az Ezeregyéjszaka meséi és a Dekameron között a polcon.A barokkos, körmönfont mondatokkal előadott történetek, amik hasonlóan a Grimm gyűjteményhez, néha elég horrorisztikusak, sőt dekameronos pornográf beütéssel bírnak( a film nem túloz).Nem gyerekkönyv, de a nagyobb kamaszok újra felfedezhetik általa a régi gyerekkori meséket.
Népi bölcsességek, józan paraszti ész meglátásai, amelyek a szórakoztatás mellett mély tanulsággal szolgáltak, sokszor úgy érzem, nagyon hiányoznak a mai ember életéből.A fantasy és a rajzfilmek nem tartalmazzák a népmesék titkos összetevőjét, hiába a csoda és a fantasztikum, nem igényesek, nem táplálnak és gyógyítanak.

2015. november 13., péntek

Kristin Neff: Együttérzés önmagunkkal (részlet a könyvből)

Az én történetem: a lovas fiú

Minden bizonnyal elmondhatom magamról, hogy első kézből ismerem azt az örömet, amelyet az önmagunk iránti együttérzés adni tud. A Ruperttel való elkötelezettségünk a nyitott szív és a nyitott elme mellett lehetővé tette számunkra, hogy valami őrültséget kövessünk el – egy képtelen álmot hajszoljunk, és meg is valósítsuk.
Senki nem tudja az autizmus okát – rejtély. Azt sem lehet tudni, hogy az autista gyermekek száma mitől nőtt ilyen aggasztó mértékben. A szülőket azonban, akiket ez leginkább érint, nem az érdekli elsősorban, hogy mi okozza az autizmust, hanem hogy mit lehet kezdeni vele. Az autizmusra alkalmazott terápiák és kezelések nagy része ellentmondásos. Mindegyik sokba kerül. Amikor fiunkat, Rowant ezzel a rendellenességgel diagnosztizálták, nem volt más választásunk, mint elfogadni az ismeretlent, és legjobb tudásunk szerint megbirkózni minden egyes pillanattal. Mivel annyira kevés válasz állt rendelkezésünkre, úgy döntöttünk, hogy bármit kipróbálunk, ami segíthet Rowannek, és nem árt neki. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez a döntés hová visz el bennünket.
Az autizmus kimerítő. Amint korábban említettem, Rowan állandóan ki volt téve a – túlingerelt idegrendszere okozta – véget nem érő visítórohamoknak. A természetben azonban kissé mintha nyugodtabb lett volna. Amikor rátörtek a rohamok, Rupert gyakran kivitte a házunk mögötti erdőbe. Egy szép napon, amikor Rowan hároméves volt, hirtelen kiszaladt az erdőből, át a szomszédunk legelőjére. Mielőtt Rupert elérte volna, átmászott a kerítésen, be az ott legelésző lovak patája közé.
Ott feküdt a hátán öt dobogó és toporzékoló ló között. Ekkor valami rendkívüli történt. A vezérkanca, egy Betsy nevű, közismerten mogorva öreg ló szelíden arrébb lökte a többieket az orrával, és alázatosan lehajtotta a fejét a fiunkhoz. Valami bámulatosan kedves és mérhetetlenül mély dolog ment végbe kettejük között. Rupert – aki egész életében lovagolt – addig azt feltételezte, hogy Rowan nincs biztonságban a lovak között, de miután szemtanúja volt annak, ahogy Betsy reagált, rögtön az az ötlete támadt, hogy Rowant felülteti a hátára. Én nyugtalankodni kezdtem, és könyörögtem, hogy legyen óvatos, de abban a pillanatban, hogy Rupert feltette a nyeregbe, és felszállt mögé, Rowan – hihetetlen módon – beszélni kezdett. Életében először érteni lehetett, amit mondott. Teljesen elképedtünk.
Ugyanabban az évben még egy rendkívüli dolog történt. Rupert – aki amellett, hogy író, az emberi jogokkal is foglalkozik – elhozott egy csapat busmant Dél-Afrikából, hogy szólaljanak fel az ENSZ ülésén tiltakozásukat kifejezve amiatt, hogy kitelepítették őket ősi vadászterületeikről. A busmanok erős gyógyító hagyománnyal rendelkeznek, melyhez transzállapotba kerülnek. Néhány napig mi is velük tartottunk a Los Angeles mellett megrendezett természetes gyógyítók találkozójára, és felajánlották, hogy „dolgoznak” Rowanen. Rowan szinte azonnal mutogatni kezdte a játékait az embereknek, és sokkal inkább kapcsolódott a többiekhez, mint ahogy az nála megszokott volt. Napokig szívfájdítóan majdnem olyan volt, mintha „normális” gyerekünk lenne. Teljes eksztázisba kerültünk. Sajnálatos módon azonban ahogy a busmanok hazatértek, visszazuhant a negatív tünetek szakadékába. Viszont ez a hirtelen és megmagyarázhatatlan előrelépés, Rowannek a Betsy irányában történt gyökeres és pozitív reakciójával együtt, elindított valamit Rupertben.
Egyik este, amikor Rowannel hazatértek a lovaglásból, Rupert azt mondta – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, hogy arra gondolt, jó ötlet volna elvinni Rowant egy olyan helyre, ahol a világon egyedülálló módon a lovak és a gyógyítás szervesen összetartoznak – Mongóliába. A lovakat ebben az országban háziasították elsőként, és innen ered a sámán szó (melynek jelentése: „az, aki tudja”). Pofonegyszerű – tette hozzá. Én nem helyeseltem. A legkisebb mértékben sem.
„Ha jól értem – kezdtem bele –, azt akarod, hogy autista fiunkat lóháton vigyük végig Mongólián? Ez képtelenség! A legutolsó dolog, amit megtennék vele. Elég nehéz minden egyes napot túlélni, nehogy még valami őrültségbe is belemenjünk. El sem tudom hinni, hogy ezt komolyan gondolod! És különben is, utálom a lovakat!”
Az „utálom” talán túl erős szó, de soha életemben nem voltam az a „szeretnék egy pónit!” típusú lány. A családban Rupert a lovas ember. Mivel Los Angeles külvárosában nőttem fel, engem sokkal jobban érdekelt a gót rock és az, hogy menő legyek. Rupert tanított meg – valamennyire – lovagolni. De soha nem vágytam rá igazán, hogy az akaratomat egy lóra ráerőltessem. És a lovak ezt pontosan tudták: többször száguldottak el velem és vetettek le a hátukról, mint azt meg tudnám számolni.
De Rupert erősen, kitartóan és ösztönösen érezte, hogy el kell vinnünk Rowant Mongóliába ahhoz, hogy segítsünk neki. Nekem viszont a rémülettől görcsbe rándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy Mongóliába megyünk. Ruperttel nagyon sokat veszekedtünk ezen. Majd – ránk nem jellemző módon, mivel elég csökönyösek vagyunk – mindketten egy lépést hátraléptünk, félig abban reménykedve, hogy a másik beadja a derekát. Két év telt így el. Rowan és Rupert szinte minden áldott nap kimentek lovagolni, és „házi” lovas terápiánk jótékony hatása tisztán látható volt abban, hogy Rowan gyorsan fejlődött a beszéd terén. Ötéves korára viszont még mindig nem volt szobatiszta. Levettük róla a pelenkát, azt gondolván, hogy annyira kellemetlen lesz számára, ha bekakil, hogy ez a vécé használatára ösztönzi, de nem működött. Semmi sem működött. És Rowan továbbra is rejtélyes és vigasztalhatatlan rohamoktól szenvedett. A kortársaitól is el volt vágva, mivel képtelen volt barátkozni.
Rupert, a fenntartásaim ellenére, e-mail kapcsolatban állt egy mongol utazási irodával, és próbálta kipuhatolni az utazás körülményeit. Egy fiatal filmes barátunk, Michel szintén csatlakozni szeretett volna hozzánk, hogy rögzítse az utunkat. Nem kér érte semmi fizetséget, mondta, mivel hatalmas filmes lehetőséget látott benne. Én továbbra is ellenálltam.
Az évek során azonban meg kellett tanulnom, hogy ha Rupert valamit ösztönösen erősen érez, akkor gyakran igaza van. Elvégre rám vonatkozóan is rögtön „zsigeri érzései támadtak”, és tulajdonképpen már az első találkozásunkkor megkérte a kezem. Így még egyszer végiggondoltam az egész mongol utat, és a reakcióm még engem is meglepett. Rájöttem, hogy nem szeretném kihagyni ezt a kalandot. Hogy az élet egy olyan lehetőséget ajánl fel nekem, hogy megváltoztathassam a dolgokat: a Rowan autizmusa miatt érzett fájdalmamat a gyógyulás keresésébe fordíthatom. Hogy választhatok a szeretet és a félelem között. Tehát vettem egy mély lélegzetet, és igent mondtam. Ugyanakkor azzal is viccelődtem, hogy ebből a helyzetből mindenképpen én kerülök ki nyertesen, mivel ha az út katasztrofális lesz, egész életében mondogathatom Rupertnek: „Na ugye, megmondtam!”, ha viszont sikerrel jár, hát az még jobb.
Rupert íróként felvetette, hogy könyvet ír az útról The Horse Boy (A lovas fiú) címmel, abban a reményben, hátha előleget kaphat rá, ami fedezi a költségeink egy részét és a távollétünk miatt kieső jövedelmét. Az ajánlat már hónapok óta Rupert ügynökénél volt, és semmi hír nem érkezett felőle. Hitünk bizonyítékául úgy határoztunk, hogy továbblépünk, és megvesszük a repülőjegyeket, a hitelkártyánkra terhelve az egész összeget.
Hihetetlen módon úgy két héttel később Rupert elképesztő ajánlatokat kapott több kiadótól is, és végül az előleg a legmerészebb álmainkon is túltett. Hirtelen jóval több pénzt kaptunk, mint ami fedezni tudta a költségeinket, illetve a dokumentumfilm elkészítését, és ami a legfontosabb, félre tudtunk tenni pénzt Rowan jövőjére. Olyan volt, mintha az élet rábólintott volna a döntésünkre, hogy nekivágunk a kalandnak, és mindent megtett, hogy a lehető legnagyobb biztonságban érezzük magunkat. Teljesen elöntött bennünket a hála.
Így ebben a hálával teli lelkiállapotban történt, hogy 2007 augusztusában Mongólia szent hegyének lábánál találtuk magunkat, ahol kilenc sámán gyűlt össze Ulánbátor, a főváros mellett, hogy elvégezzenek egy szertartást értünk. Tulga, az idegenvezetőnk szerint a legtöbbjük több ezer mérföldet utazott azért, hogy Rowannek segítsen. Talán ez volt életem legintenzívebb délutánja. Rowan először megijedt az egésztől, visított és ellenállt. Nyilvánvalóan megzavarta a rengeteg zaj és dobolás, és nem értette, mi zajlik körülötte. (Bár meg kell mondanom, igazából nem volt vigasztalanabb annál, mint amikor elmegyünk a helyi boltba vásárolni.)
Ekkor valami bizarr dolog történt: a sámánok kijelentették, hogy a terhesség alatt egy sötét energia hatolt be a méhembe, majd leküldtek a folyóhoz, hogy mossam meg a nemi szervemet vodkával. Igen, vodkával! Azt is elmondták, hogy az egyik ősöm az anyai oldalról, aki elmebeteg volt, valamilyen módon Rowanbe kapaszkodik. Az igazság az, hogy az anyai nagyanyám autóbalesetben elvesztette a nyolcéves fiát, amikor anyám csak kétéves volt. Majd – évekkel később – néhány héttel azután, hogy anyám férjhez ment és elköltözött otthonról, nagyapám meghalt szívrohamban. Nagyanyám eszét vesztette a fájdalomtól, és zárt osztályra került. Vajon ő lenne az ősöm, akire gondolnak? Mindenesetre bizarr. Nem sok időnk volt ezen töprengeni, mert az következett, hogy Ruperttel együtt le kellett térdelnünk arccal a hegy felé, és az egyik sámán megkorbácsolt minket (Istennek hála, Rowant nem), aminek nyomán fájdalmas hurkák keletkeztek a hátunkon, a karunkon és a combunkon, miközben Tulga, idegesen nevetgélve, odaszólt nekünk: „Fontos, hogy ne kiabáljatok!”
A szüléstől eltekintve nem hiszem, hogy valaha is átéltem ennél fájdalmasabb élményt. Ahogy ott térdeltem a fűben, mélyeket lélegezve, és az ostorcsapások a húsomba vágtak, együttérzést küldtem magam felé. Együttérzést a korbács okozta fájdalomért, együttérzést azért a fájdalomért, hogy a gyermekem autista, és együtt-érzést a világ minden embere felé, akik oly sokféleképpen szenvednek. Tudtam, hogy a sámán okozta fájdalom a gyógyítás szándékából ered, ami elviselhetővé tette.
„Megbocsátasz az őrült férjednek?” – kérdezte Rupert, amikor a szertartás véget ért. Megöleltük egymást, és nevettünk. Mi mást tehettünk volna?
Ekkor valami gyönyörű történt. Rowan elnevette magát, kacarászott, és a sámánokkal játszott. Nem sokkal ezután, a legnagyobb meglepetésünkre, odafordult a kör szélén álló kisfiúhoz, átölelte és azt mondta neki: „mongol testvér”.
Soha életében nem tett még ilyet. A kisfiú, akit Tomúnak hívtak, az idegenvezetőnk, Tulga kisfia volt, aki a két fiú közötti kapcsolat láttán úgy határozott, magával hozza Tomút az útra. Rowan megtalálta élete első barátját.
Elindultunk hát a nagy semmibe. Az utunk majdnem katasztrófával kezdődött, mivel Rowan az első napon hirtelen elvesztette a lovakba vetett bizalmát, teljesen elutasította az összes lovat, úgyhogy ott kellett hagynunk őket, és a dzsippel továbbmenni. Ez igazi szívfájdalmat okozott Rupertnek, mivel ő és Rowan leginkább lóháton tudtak kapcsolódni egymáshoz. Viszont látni azt, ahogy Rowan barátsága Tomúval egyre inkább elmélyül a végtelen utazással töltött napok és az elképesztően gyönyörű esték során, amikor a sztyeppén vertünk tábort, tiszta örömet nyújtott mindkettőnknek. Valami megváltozott a fiunkban.
Megmártóztunk, és imádkoztunk a Sarga-tó szent vizében, egy különös, álomszerű helyen, mely tele volt vadhattyúkkal és még vadabb lovakkal, mielőtt Szibéria, a titokzatos rénszarvasnép földje felé vettük volna az irányt. Úgy hírlett, az ő gyógyítóiknak van a legnagyobb erejük messze földön. Rupert azonban úgy értesült, hogy ezeknek a nomádoknak (lényegében ők az első észak-amerikaiak ősei, akik úgy százezer évvel ezelőtt átkeltek a Bering-szoroson) nagyon nehéz megtalálni a tartózkodási helyét. Utunk végső célja az volt, hogy felkeressük őket azzal a kéréssel, hogy gyógyítsák meg Rowant. Mindentől távol eső lakhelyükhöz azonban nem vezetett út. Ahhoz, hogy eljussunk hozzájuk, Rowannek újra el kellett fogadnia, hogy lóháton megyünk tovább.
Addigra engem már teljesen kimerített az utazás. El lehet képzelni, milyen egy ötéves gyerek kakis bugyiját naponta háromszor kimosni egy palacknyi vízzel, melyet forrásoknál töltöttünk fel (a sztyeppén sem mosógép, sem szárítógép nem állt rendelkezésemre). A borzalmas ennivaló is megbetegített, különösen a kumisznak nevezett erjesztett kancatej, amelynek hányásíze van. Valami mégis vonzott magához.
Rowan végül újra lóra szállt, és élvezni kezdte a lovaglást. Felfelé haladtunk, követve vezetőnket a négy kilométeres hegyszorosban, melyen át kellett kelnünk, hogy eljussunk a rénszarvasnép magasan fekvő nyári legelőihez. Háromnapos megerőltető lovaglás után végül megpillantottuk a jurtáikat. Rowan megigézve nézte őket. Az emberek, mint Mongóliában mindenhol, rendkívül szívélyesen fogadtak bennünket. Rögtön odahoztak egy elképesztően édes, szelíd kis rénszarvast Rowannek és Tomúnak, hogy a hátára ülhessenek, és hagyták, hadd ölelgessék, mielőtt elkezdődött volna a gyógyítás.
A sámán, egy rendkívül karizmatikus idős férfi, akik Ghoszténak hívtak, három napon keresztül dolgozott Rowanen – ott táncolt és dobolt a jurtájában a tűz körül, miközben Rowan „elefántbébiset” játszott, és négykézláb mászott mindenfelé.
Utolsó éjjel különös álmom volt – pedig szinte soha nem emlékszem az álmaimra. Elhunyt nagyanyámat láttam az autóbalesetben meghalt fiával, aki immár felnőtt férfi volt, és boldogan, kézen fogva távolodtak tőlem.
Másnap reggel Ghoszte azt mondta, ideje elmennünk. Azt is hozzátette, hogy azok a dolgok, melyek az őrületbe kergettek minket – Rowan inkontinenciája és rohamai – el fognak múlni… a mai napon.
A szívem, akárcsak Ruperté, majd kiugrott a helyéről. De már másnap, amikor letáboroztunk egy folyónál, Rowan – életében először – saját akaratából ürített, majd pedig kitörölte a fenekét. Két nappal később ezt sikeresen bemutatta egy igazi vécében is; ezt addig sem a nagymamák, sem a hivatásos gondozók nem tudták elérni nála. Attól kezdve csupán néhány esetben volt jelentősebb rohama, melyek a hazaérkezésünk után heteken belül nyomtalanul elmúltak. Eközben Rowan baráti köre egyre bővült. Sőt mi több, egyedül kezdett el Betsyn lovagolni, s ez Rupertnek egy álom beteljesülését jelentette.
Hogy mindezt a sámánok, valamilyen placebohatás vagy egyszerűen a gyökeresen új környezet okozta, mely együtt járt a határai feszegetésével? Bevallom, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy családként kockázatot vállaltunk, és valamilyen úton-módon, talán azért, mert őrülten hittünk benne, rátaláltunk a gyógyításra.
A gyógyításra, nem a gyógyulásra. Rowan nem gyógyult ki az autizmusból. Még mindig autista. Viszont kigyógyult azokból a rendellenes működéseiből, melyek együtt jártak az autizmusával. Ma már olyan jól „működik”, hogy sok ember nehezen mondaná ki, hogy még mindig megvannak nála az autizmus jellegzetes tünetei. Ennek ellenére az autizmusa mindig is jelen lesz lénye mélyén, és abban, ahogy a világot látja – s mi nem is szeretnénk, hogy ez másképpen legyen.
A gyógyítás, amelyet Rupert és én Mongóliában kaptunk, az volt, hogy valóban el tudjuk fogadni Rowan autizmusát, és többé ne küzdjünk vele. Azáltal, hogy megnyíltunk az autizmus misztériumának, hogy megtanultunk inkább kalandként, mint átokként tekinteni rá, felismertük, hogy valójában Rowan autizmusa volt a legjobb, ami valaha is történt velünk. Az életünk nem lenne ilyen elképesztően érdekes, ha Rowan nem lenne autista. Ghoszte azzal engedett utunkra, hogy Rowant kilencéves koráig minden évben el kell vinnünk egy természetes gyógyítóhoz, mindegy, milyen hagyományhoz tartozik. 2008-ban elutaztunk hát Namíbiába, egy busman gyógyítóhoz, akivel Rupert a legközelebbi kapcsolatban áll, egy Besa nevű erőteljes sámánhoz (az, hogy milyen közel állnak egymáshoz, Rowan teljes nevéből is kitűnik: Rowan Besa Isaacson). 2009-ben egy bámulatos ausztrál abó gyógyító embert kerestünk fel, 2010-ben pedig Új-Mexikóba és Arizonába mentünk egy navahó orvosságos emberhez. Rowan minden egyes utunkkor változott, és mi is változtunk – egyre közelebb kerültünk egymáshoz családként.
A Rowannel kapcsolatos tapasztalatainkat más családokkal is meg tudtuk osztani. Egy „Lovas fiú” elnevezésű négynapos tábort kezdtünk el szervezni olyan családoknak, amelyben autista gyermek van, hogy lehetővé tegyük számukra az intenzívebb kapcsolódást a lovakhoz és a természethez. Több gyermeknek is komoly áttörése volt a táborok alatt, olyan gyermekeket is beleértve, akik addig nem szólaltak meg, és lóháton kiejtették első szavaikat – a szülők teljes megrökönyödésére. A táborokban rengeteget beszéltem a szülőknek az önmagunk iránti együttérzésről, s hogy mennyire fontos ez, amikor az autista gyermekek nevelése okozta stresszel próbálunk megbirkózni. Valóban megindító mindaz az öröm, elégedettség és vidámság, amelyben mindeközben részünk van.
Az autizmus ajándék, ha megengedjük, hogy az legyen. Rowan minden bája, humora, adottsága és a természet iránti erős vonzalma mind az autizmusának köszönhető, és nem annak ellenére lett ilyen. Miért is akarnánk változtatni ezen? Ahogy Rupert szeret emlékeztetni rá: „A régi mondás szerint, amikor az élet csak citromot ad neked, készíts belőle limonádét. Én viszont azt mondom: Egy nagy frászt! Amikor az élet citromokkal ajándékoz meg, készíts egy margaritát!”

2015. november 1., vasárnap

2015. október 20., kedd

Autism Mothers - The Final Cut





Aki ismeri az autista gyerekeket nevelő anyukák életét, tudja, hogy milyen sokat jelentenek ezek a képek :)

2015. szeptember 2., szerda

Szénanátha...

...ami szép lassan teljesen elmúlik.Van egy Buteyko légzés oktató barátom, aki csak annyit tanított meg, hogy szokjak át az orron keresztül légzésre(beszéd közben is, hangos olvasás közben lehet gyakorolni), és testmozgás(bringázás, futás, lépcsőzés) közben is ritkán, apró, felületes orrlégzést végezzek.Az arcüreggyulladásaimnak búcsút mondhattam, a 3 hónapos szénanáthám 2 hét minimális prüszkölésre csökkent,A megfázásokat utoljára kapom el és minimális idő alatt, szövődmény nélkül múlnak el, az erőnlétem sokkal jobb.Az első fél év nehéz volt, de már 2 éve ebben a megkönnyebbült állapotban leledzem :)Gondolom egy asztmásnak jóval mélyebb tudású légzéstechnikára van szüksége, de nekem ez is óriási könnyebbség.

2015. július 12., vasárnap

2015. június 30., kedd

Könyvajánló


Részlet a könyvből:

A bennünk élő mag
Mindenkihez azzal a feltevéssel közeledem, hogy mindenkinek van egy sajátos belső magja. Ez az egyedi mag abban a talajban növekedik, amelybe került, s amely körbeveszi a föld sötétjében, az árnyékban. Az alsó tudattalan anyaméhében lakó mag a csecsemőkor és a gyermekkor talajából csírázik ki, s alakítja ki mindennapi tudatosságát. Így leszek „én”-né, a személyes én a mindennapok világában, s miközben a felnőttkorba lépek, lassanként felfede(ze)m igaz természetemet.
Egyik legmélyebb és legszilárdabb meggyőződésem az, hogy az emberi mag egészséges mag. A természete miatt nő ki belőle az, ami: az almamagból almafa lesz. Ha almamag vagyok, nincs a földön olyan hatalom, amely nadragulyává vagy galambvirággá növesztene. Minden erőmmel a természetem belső „almasága” felé fogok törekedni, elvileg rendesen és egyenesen fogok nőni, és – attól függően, hogyan bántak velem kisgyermek koromban – feltehetően rügyeket és virágokat is fogok hozni. A külvilágban történő társas ütközések és behatások ellenére a fa úgy fog nőni, ahogy a természete megköveteli, s előbb-utóbb leveleket, gallyakat és ágakat hoz, és végül rügyeket is, amelyekből szép, kerek, zamatos almák teremnek. Lesz, amelyikből esetleg vackor – némelyikből fantasztikusan jó golden is lehet –, de annyi bizonyos, hogy mindből alma lesz. Hozzám rohannak az emberek, mondván, hogy „Mindenütt ilyen csomók meg púpok vannak rajtam! Jaj istenem, biztos nem stimmel velem valami!” Én pedig segítek nekik meglátni, hogy almákról van szó: igaz, hogy talán ráncosak és fonnyadtak, de senkinek nincs joga elvitatni az almaságukat. Megtanulnak dolgozni az almamag „almaságával”, a citrommag „citromságával”, s nem vitába szállni vele.

2015. május 17., vasárnap

Eddig nem akartam elkiabálni,de tegnap hivatalosan is megerősítette az állatorvos,hogy Liza, a németjuhász kutyánk műtét nélkül meggyógyult a gennyes méhgyulladásból.Antibiotikum,Béres csepp,Vironal és Regalen cseppek.Már túl öreg és gyenge volt ahhoz,hogy túléljen egy műtétet.Tegnap esti sétánál olyan erősen húzott,hogy alig bírtam követni és nagy hangon jelezte a többi kutyának,hogy mihez tartsák magukat.

2015. május 4., hétfő

INDAviduum


Sári készítette az Ifjú alkotók kiállításra.Első éves a kézművesipari szakképző ötvös szakán.


Nem 

2015. április 12., vasárnap

Sas-hegyi tanösvény

Amíg Ariel (és a többi 60 gyerek) az OKTV biológia döntőn versenyeztek, a kísérő tanárokat és szülőket a helyet biztosító iskola(Arany János Általános Iskola és Gimnázium) elvitte a Sas-hegyi látogató központba.Sajnos nem készítettem fényképeket, de ha erre jártok, ne hagyjátok ki ezt a programot.Nagyon érdekes és értékes hely a Sas-hegy az egyedülálló klímájának köszönhető növény és állatvilágával.


2015. április 1., szerda

Találtam egy tangó-oldalt

Találtam egy tangó-oldalt rengeteg szerzővel, felvétellel és KOTTÁVAL, haha!

2015. március 26., csütörtök

Az éjfél gyermekei


Salman Rushdie-val vigasztalom magam a temetés óta: ezt a sok-sok fura sorsot most rokonnak érzem és megnyugtat.Hihetetlen ez a történet-bőség, sorskavalkád, jól megfűszerezve humorral és iróniával, a könyv majd minden oldalán 1-1 húsba vágó életbölcsességgel.A tehetség tobzódása.

2015. március 19., csütörtök

2015. március 7., szombat

A morgónál 1. Horhos

2015. február 16., hétfő

Gödörégetés


Ebbe az égetésbe csak a Tami és Sári gyakorló cuccai mentek bele, mert átmegy Tami kerámia szakra és gyakorolnia kellett a marokedényt.Robi mindenképpen ki akarta próbálni a gödörégetést és először a selejten gyakorolt.A kerámiaagyag viszont nem tud ilyen kis hőmérsékleten rendesen kiégni, ezért a következő égetéshez most csinálom fazekas agyagból a cuccokat, de az is egyenlőre őskori stílusban megy(ez is a gyakorlás miatt).
Folyt.köv. 2 hét múlva a konzekvenciák levonásával :)

Mahamrityunjaya Mantra (Hinduism) Mantra singer Hein Braat & Medicine Bu...

2015. február 6., péntek

Saját mustárom

Kisgyerek korom óta imádom a pikáns, csípős ízeket, és fogalmam sincs, miért nem kezdtem hozzá hamarabb a mustárok készítéséhez(lustaságból).Az utolsó lökést a LIDL-ben karácsony előtt kapható fügés mustár hiánya adta, mert olyan űrt hagyott maga után, hogy mégis cselekvésre adtam a fejem.
A bazalt mozsár minden nap örömet okoz, olyan jó, hogy nem repkednek szanaszét belőle a fűszerek, hanem gyorsan, hatékonyan töri össze a kívánt állagra: durvább és finomabb szemcsékre a mustármagot, de a mustárliszthez a kávédarálót használtam.
Egy ideje fekete mustármagot használok az olyan pikáns ételekhez, amibe addig mustárt használtam, ezért most is tettem egy keveset a fehér mustármag mellé.Csípősebb, rusztikusabb ízt ad.
Almaecetbe áztattam az összetört mustármagokat és lisztet, 1 napra állni hagytam a hűtőben.
Kevés curryvel, sóval, mézzel ízesítettem,1-2 teáskanál oliva olajjal selymesebbé tettem az ízét és az állagát.Ha valakinek túl csípős az íz, kevés vizet hozzáadva főzni is lehet 10-15 percig( a méz és az olaj hozzáadása előtt), hogy veszítsen egy keveset az intenzív aromájából.
Csak a fantáziánk szabhat határt a luxusnak, ha egyszer nekiállunk a mustárkészítésnek :)

2015. január 25., vasárnap

2015. január 11., vasárnap