Azt álmodtam, hogy kisbabát várok, és kb. a 36. hétben vagyok.Nagyon jó érzés volt.Be kellett mennem a kórházba ultrahangra, hogy a baba helyzetét megnézzék, hogy faros fekvésű-e, tehát feje van felül, a popsija pedig a medencében, de utolsó pillanatban megfordult jó irányba.Már a feltevés is, hogy nem otthon, hanem a kórházban kell szülnöm, ahol éppen a vajúdás, a szülés öröme, meghittsége vész el, nagyon elszomorított.Ahogy gondolatban összehasonlítottam a kétféle szülést, még úgy is, ha egy teljesen sima, zökkenőmentes, különösebb trauma(gátmetszés, bármi) nélkül való kórházit, és egy otthon, barátok között történő meghitt vajúdást tettem egymás mellé, pótolhatatlan veszteségnek éreztem a meghittség és öröm hiányát, még úgy is, ha ezeknek az érzelmeknek az ellentététől, az indiszkréciótól és a félelemtől mentes lehet egy intézményi szülés.
Jó volt újra érezni az 'áldott állapot' könnyedségét, nőiességét, vidámságát.
5 megjegyzés:
Mázlista vagyok, mert az első két szülésem a kórházban is meghittre sikerült. Az az igazság, hogy a férjemen kívül nekem mindenki túl sok lett volna akkor is, most is. Akkor még létezett a kettes kórház... a harmadik szülés majdnem otthon lett, mert hazaküldtek, mondván, nem szülök... az nem volt meghitt, véletlenül sem, klinikán, ezer medikával és medikussal, ünnep miatt hazavágyó orvosokkal. Az őrzőben már jó volt, de azt így se mondanám, hogy nem volt öröm benne:)
Én a másodiknál küldtem ki mindenkit, mert egyedül szeretek vajúdni, és a többi szülés is kettesben zajlott, de szerintem már tudnék társaságban is:)
Sokat változhatott a diákéveim óta a 2-es kórház szülészete, mert én ott fogadtam meg gyakorlaton, hogy vagy otthon szülök, vagy sehol.
Én gyakran álmodom, hogy babát várok és amikor ezt társaságban elmesélem, akkor biztos elvörösödik valaki. Szóval ilyenkor már nem ijedek meg,tudom, hogy valószínűleg nem én vagyok terhes, hanem valaki a környezetemben:)
:)))
Ez nagyon jó!
Megjegyzés küldése